Hónap: 2022 június

Idei tanévzáró istentiszteletünkön hálát adtunk mindenért, amit ebben a tanévben kaptunk az Úristentől.

Zsóri-Ments Orsolya lelkésznő a Lk 17,11-19 alapján a hálaadás szükségességéről beszélt, és el is készítettük közösen az iskola „hála-virágát”.

Mesterházy Balázs igazgató úr beszédében (ld. alább) arra hívta az iskola diákjait, hogy „legyünk olyanok, mint D”!

Tanulmányi és közösségi munkáért, valamint versenyeredményekért osztottunk jutalmakat.

Több mint iskola: TEKI!

_________________________________________________________________

Erős vár a mi Istenünk! Kedves Diákok! Kedves Kollégák!

Már mondtam többeteknek, bár nyilvános beszédben még nem (csak iskolai online felületen szerepelt), hogy gyerekkoromban sportriporter szerettem volna lenni.

10 évesen az 1986-os mexikói foci-világbajnokság volt az első, amelynek rengeteg adatát tudtam, a győztes argentinok kezdőcsapatát ma is fel tudom sorolni.

Aztán 12 évesen a szöuli olimpiáról tudtam mindenféle adatot, és követtem a különböző sportágakat, és sportújságokból kivágott fotókat, tabellákat ragasztottam a tudja hányadik spirálfüzetembe.

Ekkor és ezért kezdtem el angolul is tanulni. Mert éreztem azt, hogy a hobbimért kell tenni valamit. Hogy szeretek valamit csinálni, és hogy abban még jobb legyek, azért tennem is kell.

Két dolog miatt használom ezt a kezdőképet. Az egyik a magyar labdarúgó válogatott tegnap esti történelmi győzelme Anglia ellen, hiszen arra valóban nehéz szavakat találni, csak szuperlatívuszokban lehet róla szólni – még miniszterelnökünk is úgy nyilatkozott, hogy most kell tudni szerénynek maradni.

A másik ok pedig az, hogy szeretném Nektek is elmondani, kedves diákok, hogy ha van egy hobbitok, azért lehet tenni. Ha szerettek valamit szenvedélyesen, azért lehet lépéseket tenni, hogy aztán még jobbak legyetek benne. Aztán ki tudja, hogy mi lesz a végeredmény, hiszen látjátok, végül belőlem sem lett sportriporter, csupán egy sportszerető bölcsész, de nyelvtanulásom elindulásával kinyíltak a lehetőségek előttem.

Ezt a képet szeretném idehozni Nektek is a tanévzárás, a hálaadó Te Deumunk alkalmával. Azt, hogy legyetek szenvedélyesek valamiben, és a folyamat során talán azt is megmutatja Nektek az Úristen, hogy merre is van a Ti utatok.

Az idei tanévben még jelen volt az előző tanéveinket még jobban meghatározó Covid-járvány, és november elejétől február végéig 4 teljes hónapon maszkban jártunk az iskolában, de végig jelenléti oktatásban tudtunk lenni. Ebben a tanévben is nagyon sok eseményt tudhatunk magunk mögött, ezeknek egy szűk keresztmetszetét láthattuk az előző képsorokban. Hadd idézzek szóban is néhányat:

• Büszkék vagyunk szakmai vizsgát tett tanulóinkra, és együtt örülünk a sikeres érettségi vizsgát tett diákjainkkal.
• Örülünk a Harangtorony Szálló beindult működésének és tangazdasági épületünk elindult felújításának, és az ott folyó egyre bővülő színvonalas munkának.
• 217 diákkal kezdtük az évet, 211 fővel fejezzük be.
• Hálásak vagyunk beiskolázási eredményeinkért: jövőre újra 250 körül lesz diáklétszámunk, a nyári időszakban még szeretettel fogadunk jelentkezőket a rendkívüli felvételi eljárásban.
• Örülünk, hogy beindult a gimnáziumi közgyűlés, és voltak megvalósult projektek is.
• Hálásak vagy a Határtalanul program kirándulásáért és a két lengyelországi tanulmányútért is.

Visszatérve a kezdőképhez: a sportriporter azt közvetíti, amit lát. Azt adja tovább, amit megtapasztal. Ellátja a nézőt információval, összefüggésekre való rámutatással, vagy éppen segíti abban a folyamatban, hogy kialakítson egy képet saját magában az éppen folyó eseményről. Aztán interjúkat készít, hogy még többet megtudjon az adott személyről vagy rendezvényről, és ezeket a tartalmakat is megossza a hallgatókkal/nézőkkel.

Hiszem, hogy oktató kollégáimmal és minden iskolai munkatársammal azon vagyunk, hogy ez történjen az oktatás nevű folyamatban is. Többcélú, szakképző intézményként is az a fő célunk, hogy mindenki megtalálja a maga célját, és hogy abban kiteljesedhessen. Ez a célunk a gimnazistáinkkal, és a már saját szakmájukat megtalálókkal egyaránt. Hogy – jó sportriporter módjára – elmondjuk nekik az összefüggéseket, rámutassuk az előzményekre és következményekre, láttassuk azt, hogy ezt jó csinálni. Jó érzés teljesíteni a kötelességünket, és még jobb érzés, amikor azon túlmutató dolgot is meg tudunk tenni.

Záróképként éppen egy olyan iskolatársatok példáját szeretném idehozni, aki túlment a kötelességén. Nevezzük őt D-nek. Az egyik ágazati alapvizsgán egyik diáktársatok majdnem megfutamodott, és nem akart volna nekiállni a feladatnak. Ekkor a vizsgabizottságból többen biztatták, hogy dehogynem, meg tudod csinálni, kíváncsiak vagyunk arra, amit – ha minimálisan is, de – összeraktál, stb. Én is kérdeztem, hogy hogyan tudunk a legjobban segíteni? Egyikre sem érkezett válasz, úgy tűnt, hogy nem látjuk a feladat bemutatását. Ekkor D felállt, és immár nemcsak szóban támogatta osztálytársát, hanem szó szerint felállította, kikísérte a tábla elé, és végig ott állt mögött, miközben ő – végülis – beszélt. Ehelyütt is szeretném megköszönni azt, hogy D ezt így magától tette, mert ez az a karakter, amilyenné nevelni szeretnénk Benneteket. Arra, hogy felismerjük, ha valakinek nem az autoritástól jövő segítségre van szüksége, hanem a kortársi segítségre. Arra, amikor felismerjük azt, hogy valaki még nem tart ott, ahol tarthatna, de jelenlétemmel biztosíthatom támogatásomról.

Hiszem, hogy D-re mindig lehet számítani. Nemcsak főzésben és kosárlabdában, barátságban és zenehallgatásban, hanem a rászoruló társ támogatásában is. (Köszönjük, DD!) Azt remélem, hogy a következő tanévben is több ilyen D-vel találkozhatunk majd. Olyanokkal, akik nem nevetnek a másik sikertelenségén, hanem felteszik a kérdést, hogyan segíthetek? Olyanokkal, akik nem elbliccelni akarják a minimális feladatokat is, hanem azt a lehető legjobb módon szeretnék teljesíteni, mert megértik, hogy ettől lesznek teljesebb emberek. Olyanokkal, akik nem hamis igazolásokkal szeretnék kitömni osztályfőnökük fiókját, hanem felismerik, hogy az igazságot szólva és lelkiismeretükre hallgatva is előre juthatnak az életben. Olyanokkal, akik nem folyamatosan kifogásokat keresnek, és a másikat hibáztatják, hanem felteszik azt a kérdést is, hogy én mit hibázhattam és hol a saját felelősségem.

Olyanokkal, mint D. Ezt az üzenetet szeretném itthagyni Nektek nyárra, kedves Diákok és Kollégák, hogy legyünk olyanok, mint D!

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. Erős vár a mi Istenünk: MB

Hirdetések a végén:

• két hátralévő vizsga még: 10T/vend alapvizsga + 13K érettségi
• nyári egészségügyi alkalmassági ügyintézések: TÜDŐSZŰRŐ
• ügyeleti napok a nyáron: 6/28, 7/19, 8/9
• beiratkozás: 6/22 – gimnázium és technikum
• beiratkozás: 6/23 – szakképző iskola, 12K és 13A
• javítóvizsgák: augusztus 24. szerda (szaktanárok + Classroom)
• tanévzáró értekezlet: 6/24 (nyugdíjba vonuló kollégáktól is búcsú)
• kollégiumi tanévkezdésről információ a honlapon / kérjük, ne feledkezzenek meg a tartozások rendezéséről sem!
• 11A-sok: nyári gyakorlati képzőhelyeket keressék meg!
• nyárra jó pihenést, feltöltődést kívánunk mindenkinek!

Ezzel a 2021/22-es tanévet bezárom!

Iskolánkban a június 27. és augusztus 19. közötti időszakban három alkalommal tartunk ügyeletet a nyár folyamán. Ezeken a keddi napokon 8 és 12 óra között várjuk a titkárságon azokat, akik bármilyen adminisztratív ügyet (pl. rendkívüli felvételi eljárás, igazolások, stb.) szeretnének intézni:

• június 28.
• július 19.
• augusztus 9.

Minden diákunknak és családjaiknak tartalmas feltöltődést kívánunk! Erős vár a mi Istenünk!

HATÁRTALANUL ERDÉLYBEN 2022 – NAGY ERDÉLYI KÖRUTAZÁS – SZÉKELYFÖLD ÉS SZÁSZFÖLD

Május 7-én hajnalban indultunk útnak Kőszegről Erdélybe a Határtalanul program jóvoltából. Negyvenegy diák és négy kísérőtanár vett részt az ötnapos kiránduláson.

Utunk első állomásán, Aradon helybéli magyar idegenvezető fogadott minket, aki igazi patrióta lelkülettel mutatta be nekünk Arad nevezetességeit. Először megtekintettük a hányatott sorsú emlékművet, a Szabadság szobrot, Zala György szobrászművész alkotását, amely teljes egészében közadakozásból összegyűlt pénzből készült. A felavatására 1890-ben került sor. A szobor talapzatán az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 tábornok bronz domborművét helyezték el. A szobor központi alakja egy allegorikus, a szabadságot jelképező nőalak, mellette a talapzaton 4 szoborcsoport helyezkedik el: Ébredő szabadság, Harckészség, Áldozatkészség, Haldokló harcos. 1925-ben az emlékművet a román hatóságok eltávolították, majd hetvenkilenc évvel később, 2004-ben újra felállították. Mint megtudtuk, a Szabadság-szobor a mai napig kedvelt célpontja a magyarellenességüket vandalizmussal demonstrálóknak. Ez a szobor mára többet jelent, mint pusztán az 1849-es vértanúk emlékművét: mementója a zaklatott huszadik századi nemzetiségi politikának is, melynek túlkapásait remélhetőleg a huszonegyedikben már magunk mögött hagyhatjuk.

A belvárosban tett séta után az aradi vértanúk tiszteletére állított emlékműhöz mentünk. Egy mesterséges domb tetején áll az obeliszk. Egyik oldalán az 1849. október 6. dátum szerepel, a többi oldalon a tizenhárom aradi vértanú neve kivégzésük sorrendjében. Itt koszorúzással és egy kis műsorral tisztelegtünk a tizenhárom kivégzett tábornok emléke előtt.

Estére Dévára értünk. Első utunk Déván a Böjte Csaba atya által létrehozott Szent Ferenc Alapítvány meglátogatása volt. Itt már várták csoportunkat, átadtuk adományainkat az intézmény képviselőjének. A szerzetesi kolostor belső udvarába invitáltak minket, ahol az árvaház egyik lakója, a dévai magyar nyelvű líceum diáklánya mesélt nekünk az alapítványról, az intézmény működéséről, a befogadott gyerekek mindennapjairól. Megtudtuk, hogy a dévai kolostor szomszédságában az alapítvány egy négyemeletes tömbházat vásárolt, ahol egy-egy lakásban 8-10 gyerek lakik nevelők gondozásában. Erdélyszerte közel 3000 gyermekről gondoskodnak Böjte atya gyermekmentő intézményeiben. Örülünk, hogy az iskolánk által szervezett adománygyűjtés ajándékait eljuttathattuk ide!

A nap végén elfoglaltuk szállásunkat a református egyházi tulajdonú vendégházban.

Második nap reggeli után Déva várát hódítottuk meg a sétáló utca végén lévő parkból induló sokfalépcsős ösvényről. A dévai vár, Déva város fölött, a Maros folyó mentén emelkedő hegyoldalon fekszik, egy 250 méter magas vulkanikus eredetű sziklán. Sajnos, csak a külső várfalig jutottunk, mert a vár felújítás miatt nem látogatható. Mégis, megérte felkapaszkodni a várhoz: szemkápráztató kilátás nyílt a Maros völgyére és az Érc-hegységre. Miután kigyönyörködtük magunkat a csodás panorámában, felidéztük a dévai várhoz kötődő népballadát: a Kőmíves Kelement.

Utunk következő állomása az erdélyi szászok egykori legjelentősebb városa, Nagyszeben volt. A város 2007-ben Luxembourggal párban elnyerte az Európa kulturális fővárosa címet (tudnivaló, hogy az erdélyi szászok Luxemburgból származnak). Sétáltunk Közép-Európa legnagyobb középkori főterén, amely teljes épségben vészelte át a történelem viharait. Nagyszeben a 16. században az erdélyi reformáció egyik központja volt. Megcsodáltuk az óváros neves építészeti/kulturális emlékeit: az Európa gótikus gyöngyszemének tartott evangélikus székesegyházat, a Nagypiac téren a Városházát és a barokk Brukenthal-palotát, a Kispiac téren a Hazugok hídját. A szemfülesebbek nem mulasztották el lefotózni a „szebeni szemeket”, a város összes régi házán, a háztetőkön látható kis kémlelőablakokat, amiket valaha arra használtak, hogy idejében felfedezzék a tűzeseteket. Sajnos, a lakattal lezárt 14. századi gótikus Várostoronyból nem volt szerencsénk a magasból rátekinteni a városra és az azt körülvevő hegyekre, a Fogarasi-havasokra.

Kercen az 1205-1206-ban épült ciszterci templom és apátság impozáns romjait látogattuk meg. Árpád-házi Imre királyunk alapította a ciszterci monostort. Az egykori épületegyüttes temploma idővel evangélikus templom lett, és a mai napig is az.

Fogarason először Babits Mihályra emlékeztünk, amikor felkerestük azt az épületet, ahol három évig gimnáziumi tanárként dolgozott. Itt elszavaltuk egyik legszebb, Fogarason írt költeményét, az Esti kérdést. Ezután körbesétáltuk a várárokkal övezett 700 éves fogarasi várat, amely a város központjában helyezkedik el. A 17. században a vár az erdélyi fejedelmek (Bocskai István, Apafi Mihály), majd fejedelemasszonyok (pl. Lórántffy Zsuzsanna) birtoka volt.

A programdús második nap végén fáradtan, élményekkel teli érkeztünk Csernátonba, a szállásunkra, ahol megtapasztalhattuk a székely vendégszeretetet.

A harmadik nap folytattuk Szászfölddel való ismerkedésünket. Elsőként Prázsmárra látogattunk, ahol az UNESCO világörökség részeként elismert szász erődtemplomot kerestük fel. A vastag falakkal körbevett gótikus templomot a keresztes háborúból visszatérő teuton lovagok kezdték el építeni a kerci apátság mintájára 1218-ban. A keresztes lovagokat II. András királyunk hívta és telepítette ide határvédelmi céllal. A török időkben hármas védfalrendszerrel erősítették meg. Érdekessége a belső várfalban kialakított számozott, 275 ún. „szalonnakamra”, amely békeidőben terménytároló funkciót töltött be, ostrom idején pedig védelmet nyújtott a falu lakossága számára. Izgalmas volt végigjárni a szuroköntő nyílásokkal, lőrésekkel övezett gyilokjárót, amely a belső erődfal legfelső emeletén fut körbe. Az erőd közepén álló templom hálóboltozata és lóhere formájú ablakai a kora középkort idézik.

A diákok nem kis izgalommal várták a következő programpontot: a látogatást a törcsvári várkastélyban. A festői környezetben épült határvár „Drakula-kastély” néven ismert. Népszerűségét mi is megtapasztaltuk: majd’ egy órát kellett sorban állnunk a pénztár előtt hosszan kígyózó sorban. A vár nevét a 15. század második felében élt, kegyetlenkedéseiről hírhedt „karóbahúzó” Vlad Tepes, havasalföldi vajdáról kapta. Az utókor kezdte el őt Drakula grófnak hívni (dracul-sárkány, draculea-ördög). Idegenvezetőnk elmondta, hogy a várnak nem sok köze van a kegyetlen grófhoz, talán egyszer, ha életében megszállt itt. A várat I. (Nagy) Lajos magyar király engedélyével kezdték el építeni brassói polgárok a 14. század második felében. A várban a vámpírkultuszhoz kapcsolódó kiállítás tekinthető meg, de akik a 20. századi történelem iránt érdeklődnek, a Trianon idején regnáló román királyi családról, kifejezetten Mária román királynőről tudhatnak meg adalékokat. Miután jól kiborzongtuk magunkat és néhányan a vár alatt elterülő vámpírpiacon jól bevásároltak vámpírrelikviákkal, folytattuk kirándulásunkat. Irány Brassó!

Brassóban leszakadt az ég. Amíg elvonult a zivatar, a város legfőbb nevezetességét tekintettük meg, a híres Fekete templomot. A Fekete templom az erdélyi szászok evangélikus temploma (1542-től), Románia legnagyobb temploma és az európai gótika legkeletebbre fekvő jelentős alkotása. A templom háromhajós oszlopcsarnokában sétálva megcsodáltuk a kecses, gótikus ablakokat, a kőből faragott szószéket, a pompás neogótikus oltárt, a 18. századi díszesen festett padokat, a 19. század közepéről származó 4000 sípos Buchholz orgonát, amely Románia legnagyobb orgonája. Szemet gyönyörködtető 16-18. századi anatóliai szőnyeggyűjteményt is láthattunk, amely a város gazdag polgárainak ajándékaként került a templomba. Már az eső is csak szemerkélt, lassan a nap is kisütött, így felmentünk a félkör alaprajzú Fehér-toronyba, amely egy 16. században épült őrtorony. Eredetileg az ón-, és rézöntő céhek tagjai építették és vigyázták. Tetejéről jól beláttuk az egész városerődöt, a környékbeli városnegyedeket. A szabadprogram során nézelődtünk a középkort idéző óvárosban és hangulatos kávézókban ki-ki felfrissíthette magát.

A negyedik nap Székelyföldön barangoltunk és ismerkedtünk e régió történelmi, etnográfiai és kulturális kincseivel. Elsőként a csernátoni Haszmann Pál Múzeumba látogattunk. A falumúzeumban az alapító, Haszmann Pál unokája, Orsolya fogadott minket és mesélt a múzeum létrejöttéről, a gazdag kiállítási anyagról. A múzeum a Damokos Gyula-féle kúriában és annak kertjében kapott helyet. 1973-ban Haszmann Pál pedagógus (1902-1977) magángyűjteményét ajánlotta fel múzeumalapítás céljából. A múzeumteremtő munkát később az alapító fiai és családja folytatták és végzik a mai napig is. A kertben áttelepített székely házak, székely kapuk, faragott kopjafák mesélnek régmúlt időkről. A skanzen egyik legértékesebb gyűjteménye a régi mezőgazdasági szerszám- és gépkiállítás, amely Háromszék gazdálkodásának múltját, tárgyi és szellemi anyagát hivatott bemutatni. Láttunk korabeli gőzgépeket, cséplőgépeket, traktorokat, talajművelő gépeket, valamint jó néhány egyedi mezőgazdasági szerszámot. A kúria épületében a székely folklór tárgyi örökségével ismerkedhettünk: többek között festett bútorok, hímzett-, és szövött textíliák, székely viseletek, és a székelyföldi háziipar szerszámai engedtek betekinteni a székely ősök életmódjába.

Kézdivásárhelyre, a „céhek és udvarterek” városába látogattunk a nap második programpontjaként. Történelmi ismereteinket elevenítettük fel, illetve bővítettük ki e város nevezetességeit megtekintvén. Melyik magyar gyerek ne hallott volna Gábor Áronról, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hőséről, a híres tüzérről, ágyúöntőről? Első utunk a város főterén álló Gábor Áron-szoborhoz vezetett, ahol a jól ismert népdallal adóztunk emléke előtt.

Idegenvezetőnk mesélt a Kézdivásárhely jellegzetességéről, az udvarteres városközpontról. Egykor tizenegy céh volt a városban, köztük a legkorábbit 1572-ben alapították, ezért is hívták „a céhek városának”. A városközpont szerkezete és formája azért ilyen, mert a trapéz alakú főtér körül keskeny, de nagyon hosszú, akár 180 méter hosszú telkek kerültek kialakításra. Az iparosok a főtérre nyíló részen árulták a portékáikat, az első épület is ide épült. A keskeny telkeken csak hátrafelé, egymás mögött volt lehetőség építkezni, így a mesterek megházasodó gyermekei itt hozták létre otthonaikat, akár tucatnyi külön lakóházzal. Az udvartereken belső utcák nyíltak, melyek a főteret és telkek végében futó utcákat kötötték össze. A megmaradt hetvenkettő udvartér közül, ma mintegy harminc nyílik a főtérről. Megtekintettük a Főtér egyik udvarteréről nyíló Céhtörténeti Múzeum kiállításait: a tizenegy céh és mesterség szerszámanyagát, valamint a céhek és az ipartársulatok emlékeit, de a múzeum ad otthont a Zsuzsi és Andris népviseletben elnevezésű babaméretű népviseleti gyűjteménynek. Mint megtudtuk, a ruhákat erdélyi magyar gyerekek készítették 1970-71-ben a Jóbarát című folyóirat felhívására. Nem győztünk ámuldozni a viseletek páratlan változatosságán és szépségén: 247 baba mutatja be Erdély, Partium és a Bánság, a magyarajkú Moldva néprajzi tájegységeinek jellemző viseleteit.

Kézdivásárhelyen, amely Kárpát-medence legkeletibb magyar többségű városa, mindenütt székely zászlók lengtek a házakon. Ez azt jelzi, hogy a székely magyar lakosság számaránya jelentős: közel 15 ezer magyar lakik a tizenhétezres városban, a polgármester is természetesen magyar.

Ezután Székelyföld messze földön híres természeti szépségét kerestük fel: a Szent Anna-tó és a szomszédságában elterülő Mohos tőzegláp volt a délutáni program. A sok buszon töltött idő után jólesett megmozgatni elgémberedett tagjainkat a Csomád hegységben (Hargita) található Mohos Természetvédelmi Területen tett túra során. A tóhoz a híres-bájos fürdőtelepülésen, Bálványosfürdőn át vitt az út. Megtudtuk, hogy Székelyföld gazdag hőforrásokban, ásványvizekben, ahogy itt mondják, „borvizekben”. Útban a Szent-Anna tóhoz, erdőkkel, legelőkkel, patakokkal tarkított vidéken, a kanyargós szerpentin mellett volt szerencsénk egy forrás savanyú borvizét megízlelni. Az energiaitalok és kólafélékhez szokott ifjúság ízlelőbimbóinak szokatlan volt az íz, nem fogadták az élményt kitörő lelkesedéssel….

Sétánkat a Mohos tőzeglápnál kezdtük, amely európai viszonylatban is természeti ritkaság. Ide csak vezetett túrát lehet tenni, lévén természetvédelmi terület. A túravezetőtől megtudtuk, hogy a tőzegláp egy krátermaradványban fekszik 1050 m magasságban. Az egykori tó vize eltűnt, ami maradt utána, az tőzegmohával benőtt láp. A tó felszínét szinte teljesen eltakarja az ingoványos mohatelep. A hajdani tóból már csak egy kicsiny, 22 m mélységű tószem maradt. A tószemet levert cölöpökön és fapallókon lehet megközelíteni. Bár május volt, a vegetáció csak most kezdett beindulni. Ennek az a magyarázata, hogy ebben a magasságban a tundraéghajlat a jellemző. Megtudtuk, hogy számos növényfaj is fellelhető a lápon, pl. a húsevő kereklevelű harmatfű, az erősen hallucinogén mámorka, amelynek termése könnyen összetéveszthető a fekete áfonyával és a bájos, de erősen mérgező tőzegrozmaring. Néhányan némi szorongással vágtak neki ennek a túrának medvetalálkozástól tartva, de nagyobb kockázatot jelentett a facölöpökről való „félrelépés”. Végül mindenki ügyesen, száraz lábbal teljesítette a túrát.

A 946 méter magasságban fekvő Szent Anna-tó szintén krátertó, a Mohos Tőzegláp kráterének ikertava. A láptól rövid erdei séta vezetett le a tóhoz. Bár eleredt az eső, mi lelkesen vetettük be magunkat az erdőbe, hogy mielőbb megpillanthassuk Székelyföld egyik legvonzóbb természeti látványosságát, amelyről Jókai Mór oly elragadtatással írt: „Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava. A legrégibb időktől a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sion-köde lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja, ami Izráelnek az Olajfák hegye, a hindunak a gangeszi szent völgy, az északi skandinávnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellén költészet arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a Szent Anna tava.” Valóban, az erdőből kijutva, csodálatos látvány tárult elénk: a hegyekkel, erdőkkel körbevett, hihetetlen nyugalmat árasztó tó. És még a nap is kisütött a fogadásunkra! Szomorú, hogy mivel a tavat csupán a felszínére hulló csapadék táplálja, vízfelülete évről-évre csökken, így néhány évtized múlva elláposodik és ikertava, a Mohos-tó sorsára fog jutni.

Ragyogó napsütésben indultunk tovább Csíkszereda, Hargita megye székhelye felé. Útközben Frank-Sziklai Márta tanárnő székely népdalokat tanított nekünk, ekkorra már mindenki kívülről énekelte a székely himnuszt is. Következő állomásunk a csíksomlyói kegytemplom volt, amely a magyarság egyik legnagyobb zarándokhelye és kultúrtörténeti emléke. A 14. században ferences szerzetesek telepedtek itt le, ők kezdték építeni a templomot. A templom építéséhez Hunyadi János is hozzájárult a török elleni harcaiból szerzett zsákmányból. A ma látható barokk stílusú templom a 19. század első felében épült. A templomot Sarlós Boldogasszony tiszteletére szentelték fel, ez mai is a búcsúnapja. Az itt tartott pünkösdi búcsú a katolikus székelyek középkori eredetű fogadalmi zarándoklata, de mára az összmagyarság legjelentősebb keresztény eseményévé vált: több százezer zarándok tölti meg ilyenkor a Kis-Somlyó és a Nagy-Somlyó közti nyerget, hogy részt vegyenek a szabadtéri szentmisén. Éppen az esti misére érkeztünk a kegytemplomhoz, a kint, hangszórókból hallható misét sokan a templom előtti parkból követték. A templom és a hozzá tartozó ferences kolostor megtekintése után Csíkszeredán megálltunk vásárolni a másnapi hosszú hazaútra. Jóleső érzéssel töltött el bennünket megtapasztalni, hogy a hatalmas Kaufland eladói, pénztárosai mind magyarok voltak. (Megtudtuk, hogy a város lakosságának 80%-a magyar anyanyelvű.)

Elérkezett az utolsó nap. Búcsút vettünk székelyszentkirályi szállásadóinktól, néhányan még a falu gyönyörűséges faragott-festett székelykapuit fényképezték a korai álmos reggelen. Fél tizenkettő körül érkeztünk meg Kolozsvárra, amely Kolozs megye székhelye és Románia második legnépesebb városa. Első utunk a város főterén magasodó Szent Mihály templomhoz vezetett. A Szent Mihály templom Románia második legnagyobb alapterületű temploma (csak a brassói Fekete templom előzi meg méreteiben.) Idegenvezetőnk hosszasan mesélt a gótikus katolikus templom történetéről: pl. a templom 150 évig az unitáriusoké volt, majd 1716-ban Habsburg hatalmi döntéssel kapták vissza a katolikus hívek. A templom előtt áll Fadrusz János alkotása, az 1902-ben felavatott Mátyás emlékmű. Innen a várfalat övező Szabó-bástyát érintve elsétáltunk Mátyás király szülőházához, amely Kolozsvár legrégibb emeletes háza, ma Művészeti és Design Egyetem működik benne. Ezután a Farkas utcai református templomot kerestük fel. A gótikus templomot ferences rendi szerzetesek építették, 1622-ben kapták meg a reformátusok Bethlen Gábor fejedelemtől. Megcsodáltuk a templom bejárata előtt álló Sárkányölő Szent György-lovasszobrát, Kolozsvári Márton és György alkotását, amely a gótika egyik legszebb remeke. (Sajnos, hozzá kell tennünk, hogy az eredeti szobor a prágai várban látható, a kolozsvári Farkas utcai egy másolat-de azért büszkék vagyunk, hogy a Nagy Lajos király idejében élt kolozsvári születésű testvérpár neve ismerősen cseng a művészettörténészek és művészetet ismerők körében.)

Irány Nagyvárad, utunk utolsó állomása! A Királyhágó tetején kiszálltunk a buszból, kicsit felfrissültünk és szomorúan búcsút intettünk a szép Erdélyországnak – voltak, akik azért kürtöskaláccsal vigasztalódtak. A Királyhágón leereszkedve a Partiumban folytattuk utunkat: itt Nagyváradon tettünk egy kellemes sétát. Nagyvárad Bihar megye székhelye, a Sebes-Körös partján helyezkedik el, szokás Pece-parti Párizsnak, vagy Körös-parti Athénnak is hívni, utalva a hajdan legendásan pezsgő kulturális életére. A városképet máig meghatározó, a 19-20. sz. fordulóján, ill. a 20. század első évtizedében épült pompás szecessziós épületek (pl. a főtéri EMKE Kávéház/ma Astoria Szálló, amely a Holnap Irodalmi Társaság alapításának helyszíne, Fekete Sas Palota, Moskovits palota, Adorján-házak) méltán teszik a látogatók számára vonzóvá Nagyváradot. Ady Endre élete sok szállal kötődik Nagyváradhoz. Felkerestük a Holnap szoborcsoportot, ahol Ady mellett másik három Holnapos irodalmár időzik bronzba öntve-a szoborcsoport ötödik székére bárki leülhet! Itt Adyról mesélt Juhász Noémi tanárnő, majd egy helybéli tanárnő folytatta a rögtönzött idegenvezetést. Kiderült, hogy a kedves hölgy a téren lévő Adyról elnevezett magyar nyelvű líceum könyvtárosa, akinek feltűnt, milyen fegyelmezett diákcsapat csoportosul Ady és társai szobra körül. Beinvitált minket a líceumba, kicsit körülnézhettünk Nagyvárad magyarságának meghatározó épületében. Késő délutánra járt, de az iskola gyerekzsivajtól volt hangos: éppen az iskola 250 éves jubileumi ünnepségsorozatának egyik programja zajlott. Igazi ajándék volt ez a találkozás ötnapos erdélyi kirándulásunk végére!

Tartalmas, színes, élményekben és új ismeretekben bővelkedő kirándulást őrzünk meg emlékeinkben és fotóinkon. Mindannyian érezzük, hogy Erdélybe, a szép Tündérországba még visszatérünk!

A beszámolót készítette:

Horváthné Várvizi Henriette

a program szervezője, kísérő tanár